Fiedler Bence
Sopronból indulva számos tehetséges vízilabdázó bizonyította már, hogy a kemény munka és a kitartás messzire vezethet. Ebben a most induló rovatunkban olyan sportolókat mutatunk be, akik nálunk ismerkedtek meg a vízilabdával, és ma már igen komoly célokért, igen komoly csapatokban és magas szinten dolgozhatnak nap mint nap, akár már a címeres köntöst is magukra húzva!
Sorozatunk harmadik részének hőse a soproni medencékből egészen a korosztályos válogatottakig is eljutott, sőt, kifejezetten rangos tornákon viselhette már a címeres sapkát! A válogatottbéli lehetőségek mellett pedig immáron második csapatában is bemutatkozhatott az OB1 palettáján, tehát minden nappal egy egyre rutinosabb játékost tisztelhetünk benne! Ismerjétek meg egy picit jobban Fiedler Bencét!
– Hogyan találkoztál először a vízilabdával, és hogyan jött a gondolat, hogy ezt a sportot választod?
Kisgyerekkorom óta víz közelében voltam, eredetileg úsztam is. 7–8 éves korom körül azonban volt egy síbalesetem, és egy keresztszalag-sérülés miatt egy időre abba kellett hagynom a sportot. Utána már nem volt kedvem visszatérni az úszáshoz, ezért más sportot kerestünk. Mindig is „egy húron pendültem” a labdával, így végül természetesen jött a vízilabda.
– Emlékszel az első edzéseidre? Milyen érzések maradtak meg?
Konkrétan már nem emlékszem az első edzésekre, csak arra, hogy nagyon szerettem járni. Mindig a napom fénypontja volt.
– Van példaképed a vízilabda világában? Ha igen, miért pont ő?
Nem tudnék egyetlen embert kiemelni. Mindig arra törekedtem, hogy mindenkitől eltanuljam a jó dolgokat, kipróbáljam és beépítsem, ami működik.
– Milyen emlékeket őrzöl a soproni vízilabdás éveidből?
Mint minden sportolónál, nálam is az edzőtáborok és a buszos utak a legemlékezetesebbek – és ezekből aztán volt bőven! Volt egy évünk, amikor a Budapest Bajnokságban is elindultunk, így szinte minden hétvégén ingáztunk Sopron és Budapest között.
– Kik voltak az edzőid, és hogyan emlékszel vissza rájuk?
Több edzőm is volt Sopronban, de mindenképp Gergőt és Ritát említeném elsőként, hiszen ők voltak velem a leghosszabb ideig. Mindketten tartottak külön egyéni edzéseket is délutánonként, mivel akkoriban még csak heti három edzésünk volt.
– Hogyan jött a lehetőség, hogy komoly, nagy múltú egyesületeknél próbáld ki magad?
A pécsi lehetőség Lukács Gergőnek (akkori korosztályos válogatott edzőnknek) és Jakab Dánielnek (volt THG-s edzőmnek) köszönhető. Eleinte eszembe sem jutott Pécsre költözni – 14 évesen közel 400 kilométerre elmenni otthonról nem egyszerű döntés. Idővel azonban megváltozott a véleményem, és elfogadtam a lehetőséget. Tavaly aztán úgy alakultak a körülmények, hogy több csapattársammal együtt Budapestre igazoltunk a 2025/26-os szezontól.
– Mit gondolsz, miben különböznek a mindennapok egy kisebb és egy nagyobb egyesület életében?
A legnagyobb különbség szerintem a létszám. Egy nagyobb egyesület több gyerekkel dolgozik, viszont kezdésnek sokkal jobb egy kisebb klub, mert könnyebb szoros barátságokat kötni – olyanokat, amelyek akár egy életre szólnak. Ráadásul könnyebb kibontakozni is a sportban.
– Tartod a kapcsolatot a régi csapattársaiddal és edzőiddel?
Természetesen. Amikor hosszabb időre haza tudok menni, mindig szervezünk valami programot a régi soproni csapattársakkal. A pécsi évekből is sok nagyon jó barátom van a mai napig. Volt edzőimmel is jó kapcsolatot ápolok, mindig szívesen beszélgetek velük, de itt is ki kell, hogy emeljem Fent Gergőt akivel azóta már inkább barátok vagyunk mint hogy edző- játékos.
-Amikor először megkaptad a meghívót a korosztályos válogatottba, milyen érzések kavarogtak benned? Volt az a pillanat, amikor tudatosult benned, hogy most már tényleg ott vagy a legjobbak között?
Először olyan 11–12 éves koromban hívtak be Tehetséggondozó edzésekre. Ezeken az összetartásokon egészen 14 éves koromig rendszeresen részt vettem. Abban az évben már U14-es válogatottként írták ki az edzéseket, országos szinten, így a meghívó végül annyira nem lepett meg — a THG-ben már előre jelezték, hogy várható. Természetesen nagyon örültem neki, de nem igazán tudatosult bennem, hogy a legjobbak között vagyok, az edzéseket követően inkább elégedetlen voltam magammal, amiatt, hogy nem én vagyok a legjobb — ez az érzés évekig bennem maradt minden válogatott edzés után.
-A válogatottság mennyire adott plusz lendületet a mindennapokhoz? Volt olyan, hogy a kerettagság tudata húzott át egy nehezebb edzésen vagy időszakon?
Hogy adott-e plusz lendületet? Inkább úgy mondanám, hogy ezek az edzések visszahoztak a valóságba. Ott láttam igazán, mennyi mindenben kell még fejlődnöm. Később ez alakult át egyfajta tudatossággá: egyre inkább megértettem, hogy ha nem teszem bele a szükséges munkát, akkor egyszerűen nem lesz elég.
– Szerinted, mely tulajdonságokat kell leginkább fejlesztenie egy fiatal sportolónak ahhoz, hogy sikeres legyen?
Két dolgot emelnék ki: az úszástechnika fejlesztését és a labdaügyességet. Ezek óriási előnyt jelentenek, főleg, ha valaki hosszú távra tervez ezzel a sporttal.
– Van tanácsod azoknak a fiataloknak, akik most ismerkednek a vízilabdával?
A legfontosabb szerintem az, hogy élvezzék, amit csinálnak. Ha valaki felszabadultan játszik, sokkal könnyebben fejlődik is. A vízilabda hosszú és nem mindig könnyű út, ezért különösen fontos, hogy gyerekkorban meglegyen az öröm és a sikerélmény — ebből alakulhat ki később az a fajta „megszállottság”, elkötelezettség és kitartás, ami elengedhetetlen, ha valakinek komoly céljai vannak a sportban.
Köszönjük Bence, és ezúton is további hatalmas sikereket és kitartást kívánunk Neked! Biztosak vagyunk benne, hogy sokat hallunk még rólad 😉
